Camino Sagrado¡

*

الإصلاح

La Réforme

#

Dunának, Oltnak egy a hangja,

Morajos, halk, halotti hang,

Arpád hazájában jaj annak,

Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?

Mikor mondunk már egy nagyot

Mi, elnyomottak, összetörtek,

Magyarok és nem magyarok?

A magyar–román együttműködés néhány évtized múlva ismét testet öltöt II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában, amelyben az erdélyi román népi tömegek többsége is részt vett. Csatlakozásukat a szabadságharcot megelőző súlyos helyzetük magyarázza.

A törökök kiűzése után a Habsburgok minden törekvése arra irányult, hogy gyarmatosítsák Magyarországot. Terveik lényegét fejezi ki Kollonich érsek hírhedt elgondolása: Magyarországot előbb rabbá és koldussá, majd németté és katolikussá kell tenni. Ezt az elvet tűzzel-vassal igyekeztek keresztülvinni. A magyar, román és szláv jobbágyok együtt ették az elnyomatás fekete kenyerét. A jobbágysors ezernyi terhe mellett még a hadiadók, a zsoldoskatonák ellátása és elszállásolása is a nép vállára nehezedett. A megszálló csapatok helyőrségparancsnokai tömegesen űzték el földjeikről a parasztokat.

A román jobbágyok társadalmi helyzete alig különbözött a magyar jobbágyokétól, a térítés azonban még külön sújotta őket. A térítést az udvar és a katolikus egyház erőszakkal igyekezett megvalósítani. Lipót császár titkos parancsban utasította Rabutin generálist, hogy engedélyezze és minden eszközzel támogassa a román papoknak a katolikusokkal való egyesülését (unió). Rabutin e parancs szellemében, különösen Hunyad megyében, meghurcoltatta katonáival az unió-ellenes román papokat; elfogatta őket, házaikba katonákat szállásoltatott be. Az erőszakos térítés miatt az erdélyi románok tömegesen menekültek a román fejedelemségekbe. A román birtokos nemesek nagy része azonban csakhamar állást foglalt az unió mellett. Sőt az ortodox egyház papjainak tekintélyes része is csatlakozott hozzá, abban a reményben, hogy a katolikus papokkal egyenlő jogokat élvezhet majd. De a román jobbágyok, a városok román lakossága, a román köznemesség – főleg Hunyadban, Brassó és Szeben környékén – ellenezte az uniót, s a vele szemben tanúsított ellenállásuk konkrét formát is öltött. A népi ellenállás legerőteljesebben Brassó és Szeben környékén lángolt fel. A szervezkedő ortodoxok élén Cirka János állott, akit a megszálló csapatok elfogtak, börtönbe csuktak, de sikerült megszöknie. Gyulafehérváron Nagyszegi román nemes, akit Bethlen Miklós erdélyi kancellár is támogatott, tiltakozást adott be az unió ellen, mire elfogták és ítélet nélkül bebörtönözték. Rabutin az eset kapcsán a következőket írta Kollonichnak: a bebörtönzött Nagyszegi megfenyegette őket, „ha fel nem hagynak az unió erőszakolásával, az üldözött románok a Pintye Gligor-féle kapitányok vezérlete alatt fognak fegyvert” és tömegesen Rákóczihoz csatlakoznak. Nagyszegi megszökött a szebeni fogságból és egy kuruc szabadcsapatba állt be. Példáját követve a románok százai vettek részt már 1703 előtt a szabadcsapatokba tömörült bujdosók harcában. 1699-ben például Nagybánya környékén mozgolódtak a román hegyi pásztorok. 1700-ban Szatmár és Bihar vármegye román parasztjai álltak be szép számmal a bujdosók táborába és rajtaütésszerű támadásaikkal állandóan nyugtalanították a császári csapatokat.

Ezek után érthető, hogy 1703-ban, amikor II. Rákóczi Ferenc kibontotta a szabadságharc zászlaját, a magyar jobbágyok mellett román jobbágyok és szabadcsapatok tömegesen szálltak harcba a közös ügyért. Az elsők között álltak melléje a partiumi román szegénylegények Pintye Gligor vezetésével, s ők foglalták el a kurucok számára Nagybányát. Rákóczi táborában az első szervezett román csapat Hatzogán (Haţegan) vezetésével jelentkezett.

A szabadságharchoz hamarosan csatlakozik a Kővár vidéki, az erdélyi, partiumbeli és máramarosi román jobbágyság, valamint a nemesség és a császáriaknál szolgáló román tisztek egy része is. Rákóczi táborában találjuk a már említett román Nagyszegi, aki hadnagyként verekedte végig a szabadságharcot, Dráguly (Drăgui) kuruc kapitányt, a román–szerb ezred parancsnokát, aki Arad alatt a borosjenői németek egy századát tisztjeivel együtt elfogta, a Szatmár megyei kuruc hadnagyot, Balla Vaszit zászlótartójával, Papp Péterrel együtt, Pintye Gligor és Balica szabadcsapatait. Rákóczi hadseregében a magyar, német, horvát és francia származású ezredesek mellett három román ezredes is szolgált. A kuruc sereg két ezrede pedig többségben románokból állott. A Rákóczihoz csatlakozott bihari és szatmári románok saját nyelvükön énekelték a kuruc nótát:

Măi Rákóczi, Bercsényi,

Unde-i merge, acolo-m fi.

Erdélyi 1703 végére – néhány vár és a szász városok kivételével – teljesen felszabadult a császári csapatok uralma alól. A sikerhez többek között az is hozzájárult, hogy a jól harcoló erdélyi román, magyar és székely jobbágyok oly nagy számban csatlakoztak a kurucokhoz.

&

Upravo ovo otvoreno pitanje, ta neizvesna dilema, stalna frustracija i fascinacija novom Evropom, nas tera da pokrenemo odlučujuće pitanje o današnjoj Evrope, Evrope Razlika i Beskonačnog Mnoštva. Posle pokajničkog samoispovedanja evropocentričkog užasa koji je porodila kolonijalna arogancija, ekspanzivni nacionalizmi i totalitarizmi, nova Evropa nije spremna da vise bude taoc vlastite prošlosti, -sramnog istorijskog nasleđa-

Da li se upravo oni, koji su u ime etničkog, nacionalnog, kulturnog identiteta, i dakako, krvavog hrišćanskog nasledja, bili upleteni u bezobzirna nasilja (zločini ksenofobije, rasizma, antisemitizma, nacionalističkog i religioznog fanatizma) mogu nadati da će im Postsekularna, Postnacionalna, Posthriscanska Evropa odati sentimentalnu počast, mozda, bezuslovno utočište? Jer, u središtu Postnacionalnih konstelacija savremene Evrope ne nalazi se pitanje izabranog i neizabranog naroda, nacija, već pitanje normalnih i nenormalnih drzava, odmetničkih i otpadničkih država. Uprkos romantičnom diskursu drugosti, koji je zavladao evropskim kulturnim prostorom, odmetničke države ne mogu da računaju na naklonost i simpatije nove Evrope. Cini se da naročito one države koje na granicama Evrope dejstvuju poput razularenog Drugog, (neuračunljiva mržnja spram vlastitog Drugog) nemaju velike izglede da bezbolno prisvoje povlascen status Evropske Drugosti. Nezaustavljiv proces evropskog -putovanja u zemlju drugosti- cinic govore o -nekontrolisanoj kreolizaciji Evrope- nije nastao u slavu identitetskog obnovljanja Hrišćanske, Postsekularne Evrope. Upravo obrnuto, savremena, Postnacionalna Evropa otvara se prema jednoj novoj istoriji, urgentnoj budućnosti, koja nastaje iz -samokritičke destabilizacije- antagonističkih identiteta koji su iscrpli sve mogućnosti vlastitog teorijskog diskursa i kontra-diskursa. U tom pogledu se može reći da je pokretanje odlucujuceg pitanja o buducnosti Evrope, Evropskoj buducnosti na Balkanu, duboko motivisano činom rađanja nove Evrope, Evrope koja još uvek ne postoji, koja će doći.

&

Este complicat de stabilit cifra populaţiei ce a călătorit de la vest către est şi s-a aşezat în Ţara Sfântă; şi chiar dacă cifra este semnificativă, aceasta nu reprezintă totuşi decât o contribuţie insuficientă la uriaşele nevoi ale statelor latine. Emigranţii s-au mulţumit să ocupe doar oraşele şi regiunile din împrejurimi. Imensele posibilităţi pe care le ofereau aceste pământuri cucerite nu au devenit evidente pelerinilor decât ulterior. Aceştia se hotărau să rămână în Levant doar dacă se asigurau că sunt capabili atât de călătoria dus-cât-şi-întors. Au existat desigur şi voluntari dispuşi să se stabilească în Orient, dar presiunea demografică din Europa nu a fost niciodată atât de stăruitoare încât noul continent să fie invadat întru totul.

Ideea -mezinilor lipsiţi de avere- emigranţi, nu s-a născut în mod spontan şi fără o bază, în gândirea unor istorici, şi nu trebuie nici generalizată, nici supraestimată. În lucrarea numită Istoria regatului latin al Ierusalimului se menţionează că dreptul primului născut nu era încă instituit şi nici chestiunea fraţilor rămaşi în urmă sau lipsiţi de resurse; iar aceasta pentru că în Occident exista încă destul spaţiu liber pentru locuit. În castele se strângeau şi trăiau numeroase familii de cavaleri. Ei îşi puteau împlini setea de luptă în turniruri, în războaie şi în cruciade.

Însă drumul sabiei şi crucii nu prezenta mereu atracţie deosebită; iar Papa s-a mulţumit când sfântul Bernard, începând cu anul 1145, l-a sprijinit în a îi convinge pe seniori şi cavaleri să facă un efort stăruitor pentru întrajutorarea occidentalilor din Ţara Sfântă. Atunci când un rege, un duce sau un conte devenea cruciat, şi doar atunci, se hotăra vreun contingent puternic de cavaleri să plece cu el. Desigur, existau în fiecare an pelerini care se îmbarcau, dar nu motivele economice şi nici vreo criză demografică serioasă îi determinau să părăsească Europa în cifre importante.

Francii n-au plecat peste mări pentru o migraţie socială dar întru credinţa lor; iar avântul de aventurier era de negăsit considerând raportul dintre numărul cavalerilor plecaţi şi celor rămaşi acasă.